A természetfotózásról

Hogy pontosan mikor kezdődött nem tudnám megmondani. Mint ahogy egy konkrét oka sincs. Egyszerűen természetfotós lettem. Tizenéves koromban kezdtem asztrofotókat készíteni, fekete-fehér fotóimat éveken keresztül saját magam laboráltam. Mind emellé pedig egy elhivatott természettudományos érdeklődés is párosult és e két dolog együttese előbb-utóbb természetfotóst farag az emberből. Így váltam lépésről-lépésre én is azzá.

A természetfotózás számomra nem elsősorban a jó vagy rossz kép elkészítéséről szól, sokkal több annál. Élmény és szenvedély. Egy életforma. Vadon élő állatok mindennapjait testközelből, észrevétlenül szemlélni, farkasszemet nézni és egymást méregetni egy szarvasbikával, felfedezni az embertől ma már távolinak tűnő vidékek virágzó életének sokszínűségét, értelmezni és megérteni a természetben uralkodó rend törvényszerűségeit. Mindezen élményeket és gondolatokat egy képen megfogalmazva mások számára is élményekké és gondolatokká tenni. Ez az, ami fényképezőgépet adott a kezembe.

A jó természetfotó nem a valóságot akarja megmutatni, nem akar megörökíteni semmit. A jó kép mesél valamiről, láttatni enged valamit. Mindezt pedig oly módon teszi, hogy az ne csak látszatában, hanem mögöttes tartalmában is hiteles legyen.

Ma elsősorban nagyvad fajokat fényképezek, szinte kizárólag szabad területen. Talán furcsának hangozhat egy természetfotós mondataiban, hogy felvételeit szabad területen készíti, ezt olyan magától értetődőnek gondolnánk, hiszen egy madárfotós sem kalitkában készíti felvételeit és egy víz alatti fotós sem akváriumban fényképez. Sajnos a nagyvad fotózásban ez nem olyan egyértelmű. Az emberi gyarlóságra jellemző módon a mai kor embere nem elégedett meg azzal, hogy vadászemberhez méltó módon ejtse el nagyvad trófeáját. Helyette hatalmas területeket kerít el az erdőből, hogy aztán a bezárt, tartós menekülésre képtelen vadat élő céltáblaként használva élhesse ki gyilkolási vágyát. Kétségtelen tény, hogy a csábítás nagy, még egy természetfotósnak is, hiszen a vadsűrűség egy ilyen helyen jóval nagyobb a szabad területhez képest, a vadat nemcsak hajnalban és este látni, hanem napközben is, gyakran szinte karnyújtásnyira kerülhetünk hozzá és az esély, hogy kép készüljön, szinte biztos. A legfontosabb dolog mégis hiányzik. Maga az élmény! Megfordultam már ilyen helyen néhány alkalommal, ezért tapasztalatból tudom, hogy sokkal nagyobb élmény a vadat természetes, szabad élőhelyén becserkészni vagy bevárni, legyen szó akár "csak" egy őzsutáról is, mint egy vadaskertben 50m-ről nézegetni és halomra fotózni egy hatalmas bika rudlit. Mert a szabad természetben szükség van minden tudásunkra, ügyességünkre, tapasztalatunkra, türelmünkre és ott érezhetjük csak át az érintetlen természet nyújtotta szabadságot.

Ezért lényeges hát számomra, hogy fotóimat is - egy-két kivételtől eltekintve - ott készítsem el, ahol a vad szabadon él, annak természetes közegében és kellő kitartás mellett ezzel elérem célomat, hogy nemcsak látszatában, hanem mögöttes tartalmában is hiteles képeket készíthetek.

Köszönöm hivatásos vadász barátaimnak, ismerőseimnek, hogy mint az erdő és vad legelhivatottabb őrzői és legfőbb ismerőinként tudásuk és tapasztalataik legjavát adják át önzetlen módon számomra!